Kandalló története

A fatüzelés iránti vonzalmunk az ősi időkből gyökerezik.
Évezredeken keresztül a kandalló csak a kunyhók, épületek központjában elhelyezett független tűzhely volt.
A füstelvezetést kémény hiányában mennyezeten vezették ki. Az első mai értelemben vett kandallók megjelenése a 12-13-ik századra tehető, melyek hatásfoka nem volt számottevő. A XV. században a kandallóépítés feltételeit rendeletek írták elő. Ez időben Európában királyok, főúri lakok termei kandallóburkolatait, márványból faragott gránit elemekből falazták, főként embernagyságú kandallónyílással, tűztérbetét és tűztérajtó nélkül. A XVI. század végi egyre nagyobb fahiány, takarékosabb tüzelőberendezések készítésére sarkalta az embereket. Ez időre tehető az első kandallókályha megjelenése. A kandallóépítés hagyományait megőrizve az égőtér fejlesztése során korszerű tűzterű kandallóbetétek százait fejlesztik ki.

A kandalló Magyarországon a 80-as évektől éli ismét reneszánszát. Manapság a korszerű készülékek jól szabályozhatók, egy megrakással akár 10-12 óra autonóm működésre is képesek, közvetlen külső levegőre csatlakoztathatók, vízteres - központi fűtéses kandallóbetéttel, teljes épületek fűtését is elláthatja. Szintén a 80-as években jelentek meg a pellet "folyékony fa" üzemű készülékek (kályha, kandalló, kazán) amelyek gázfűtés kényelmével üzemeltethetők.